„Nem sok szabadidőm van.” – indítja határozottan írott sztoriját az egyik Kedves Olvasóm, aki nyíltan vállalja, szívesen tinderezik. Na, meg azt is, hogy volt néhány félresikerült, ám emlékezetes vakrandija. Judit megmondja.
Régóta használom a Tindert. Mivel nappali tagozatos egyetemista vagyok, főállású munkahelyem van, ehhez jön a kosár és egyéb edzések, így nem igazán van színtere az ismerkedési igényeimnek. Hétvégente meccsek, előtte lévő este tabu a buli. Egyébként sem vagyok egy nagy partyarc. Szóval maradt a Tinder, mint kiváló magányűző tevékenység.
És a paramétereim… hm, szeretem a nagy barna szemeket, és ha valaki sokat mosolyog. Mivel sportoló vagyok, ezért a sportolók a gyengéim. Azonnali váló ok: ha kisebb nálam, dohányzik, lusta, nem tud kommunikálni, vagy szeret kamuzni.
Vannak olyan randik, amikre csak azért megyek el, hogy analizáljam az illetőt. Érdeklődve figyelem a reakciókat, és az ismerkedési aktust. „Mindenki másképp csinálja”. Ez így van, de simán észlelni lehet, ha mindenki ugyanazt csinálja másnál. Jót szórakoztam a begyakorolt jolly jokereken, amiket egyszercsak előhúztak ingujjból, ha kifogyott a téma, vagy haladni akart az illető, tervei felé. Vagy csak a beszélgetés indítása egy megnyerő levéllel, amit másolásbeillesztéssel küldhetnek minden lánynak.
Az első Tinder-randim a kezdeti bőség zavara volt. Amikor a tapasztalatlan Kiss-lány (Judit vezetéknevéből adódó szójáték – a szerk.) naiv módon visszaír a tisztességtelen levelekre is. Randifelkérések, egyéjszakás kaland-ajánlatok, snapchat képek, sok-sok levél. Frappáns bemutatkozások, és azt sem tudtam, kivel akarok összefutni… Aztán, egyszercsak jött egy match, amin egy barna szempár mosolygott rám, és olyan melegséget árasztott, hogy első pillantásra meg tudtam volna bízni benne. Slusszpassz láttam, hogy gamer és szereti a kosárlabdát, nálam máris a number 1 pozícióra ugrott. Bár ekkorra már beszerveztem két randit is, két különböző emberrel, mégis, úgy gondoltam, hogy őt szeretném megismerni. Mindenkit lemondtam, és vele találkoztam először. Életem első vakrandija volt. Megláttam, és élőben sokkal megnyerőbb volt, mint a képeken. Hatalmas barna szemek, megnyerő szívélyes mosoly, és az a magasság… Sokkal alacsonyabbnak képzeltem. Teljesen levett a lábamról. Zavaromban nagyjából húsz percig gátlásosan makogtam. A randi meglepően jó volt, jól szórakoztam vele. Egy lopott pillanatban megpuszilt, mikor nem számítottam rá. Viszonoztam. Innen pedig már nem kellett sok a csókig.
Hogy miért lett vége a mesének? Nos, kegyetlen karrierista karakterrel van dolgunk. Nem, nem, most rólam beszélünk. Minden „jó” elrontója én voltam. Ő akkoriban túl passzívan állt az élethez és nem akart pozitív irányba lendülni, energikusan követni és leküzdeni az élet akadályait. Arra lettem figyelmes, hogy amikor találkozunk, önző módon a karrieremről kezdek beszélni. Borzasztóan szégyelltem magam. De tudtam, hogy kompenzálni akarok. Példát mutatni, hogy küzdenie kell az álmaiért, nem szabad elfogadnia, ahogy a munkahelyén bánnak vele, és ahol dolgozik. Mert tudtam, hogy sokkal többre képes. Nem mondom, hogy komfortzónában volt, mert a munkája ezen mindenképp kívül esett. Változtatni azonban nehéz. Önzőnek éreztem magam, a karrierista jellemem eltakarta az őszinte érzéseimet, így pedig nem akartam becsapni az érzéseit, elmondtam, mit gondolok. Akkor elköszöntem tőle.
Kellemes meglepetésemre, pár hónap múlva kaptam egy levelet egy közeli barátjától, hogy hálás azért, amiket írtam neki, mert rátalált az ambíciójára, és elkezdett nyitni a világ felé. Az utóbbi napokban újra beszélünk, és már tudhat egyéni sikereket maga mögött, amik miatt nagyon büszke vagyok rá!
Mr. Balerinacipő, az a srác, akivel egy szakra járunk. Többször megnéztem a folyosón, mert sportos alkata volt, és ez ritkaság számba megy egy bölcsész karon. Összedobott vele a Tinder, egyből felismertem. Eleinte nagyon kellemes társaság volt, majd mikor megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, komolyabb lett a tét.
Nos, nem számítottam rá, de mint kiderült, utánam nézett – elég rendesen. Megnézte a videóimat, elidőzgetett a Facebook-posztjaimon, ráadásul azt is megtalálta, hogy hová szoktam újságcikkeket írni, és el is olvasott jópárat belőle. Felvázolta nekem, egy Tinder-üzenetben, hogy miket tud rólam. A következő másodpercben az ágyam alá bújtam, és nem tudtam eldönteni, hogy zavaromban tettem, vagy mert úgy éreztem magam, mintha a cia kérné számon rajtam, mit garázdálkodok online felületeken. Onnantól kezdve úgy éreztem magam, mint egy „rosszhiszemű vizsgán” – Márait idézve. Felkészült belőlem, kifejezetten „profin”. Kimerült időszakban voltam, a gondolataim pedig gátlásba burkolóztak, mert tudtam, hogy előzetes elvárásoknak kellene megfelelnem. A nyelvem folyamatosan megbotlott, néha értelmetlen szavakat alkottam, azt sem tudtam, hogy hívnak. Nem tudtam magamat adni. Feszengtem, próbáltam ügyelni a mozdulataimra, csak akkor beszéltem, ha muszáj volt, márpedig faggatásra került sor. Azzal nyugtattam magam, hogy érdeklődik, örüljek neki, hogy ennyi figyelmet fordított rám. Kellemes társaság volt, és ő volt az a srác, aki ha meglátott egy balerinacipőt, menekült. Tudjátok, az a lapos talpú tünemény, amit a magas lányok mentőövként alkalmaznak, ha randipartnerük velük egymagas, talán még alacsonyabb is. Nos, ez a srác jól feladta a leckét a hölgyeknek. Ugyanis nem tartozott a magas egyedek közé. Hát persze, hogy legalább 10/6 nő ilyen cipőben találkozna vele. Milyen mázlim volt, hogy még hideg idő volt, különben végignézhettem volna egy asztalokon átbukfencező fejvesztett menekülést. Azt mondta, maga sem tudja megmagyarázni miért, egyszerűen szerinte egyetlen lánynak sem áll jól a lábán, akármilyen szép. Volt egy lány, aki nagyon megnyerő volt számára, de ahogy meglátta ezt a lábán, többé esélye sem volt nála.
Mindezek után közölte, hogy pizzán nem szereti a gyros húst, az ananászt, nem kedveli a macskákat sem. A randink legmélyebb pillanataiban, amikor megtudtam, hogy számára oké, ha kapcsolata mellett valaki szeretőt tart… éppen azt kívántam, hogy tanuljon meg macskán lovagolni, balerinacipőben, egy gyrosos, ananászos pizzát tartva a kezében.
Az egyéjszakás Tinder-kalandor, aki nem mellesleg elég jól tud kosárlabdázni, elhívott játszani. 1v1 egymás ellen, vagy két fejjel magasabb volt nálam, és nevetve lenyomott, de élveztem a meccset. Ezután áthívott hozzá, NBA-t nézni. Nem kell mondanom ugye, hogy metanyelven ez mit jelent. Felmentem hozzá. Néztük a meccset, majd kalandorunk lépett, megcsókolt, és a keze egészen követelően körbetáncolt rajtam, mire észbe kaptam, hogy hémiacsudatemitakarsznevicceljmárhallodELÉG. Ekkor lefogtam a kezét, és mondtam, hogy nem. Azt hitte, kéretem magam, ezért próbálkozott tovább. Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve. Lassan csak-csak megértette, hogy hiába hozott fel. Megkérdezte, miért, amire én ezt válaszoltam: "Mert akkor nem találkozunk többet."
A következő találkozónknál átmentem hozzá, majd, ahogy üdvözölt, az ajtó becsukódott mögötte. Álltunk a lépcsőházban, hátam a falnak támasztottam, kuncogtam, figyeltem őszinte pánikot sugárzó magabiztos arcát. „Most mi lesz?” – kérdezte. Szépen kizárt minket a lakásból.
Fel-alá futkosott, ajtóktól ajtókig, mire talált egy nénit, aki kinyitotta neki a belső kertet. Kerített egy létrát a pincéből, én fogtam, ő mászott, tétovázva nézte a még így is magas- ablakot, majd egy 5-10 perces hatásszünet után beakrobatikázta magát a lakásba. Utána dobtam a papucsait, csupa szórakozottságból. Ugyanis végig kuncogtam, mert más értelemben gondoltam őt kalandos személyiségnek.
(Fotó: Innen)
Ha Neked is van egy sztorid, és szeretnéd velem megosztani azt, küldd el a következő e-mail címre: azentindersztorim@gmail.com. Örömmel fogom fogadni!
