A Tinder, mint közkedvelt (?) randiapp, amúgy „csak ismerkedem”, és majd lesz, ami lesz. Aztán jöttek a találkozók, az emlékezetes sztorik, végül nemes egyszerűséggel: elegem lett. Mert beláttam, ameddig online vegetálok és ismerkedem, nem válnak valósággá az álmaim. Állandóan másra koncentráltam, mindeközben pedig a „nekem semmi sem sikerül” mondatfoszlánnyal takaróztam. Majd tudatosan megváltoztattam a gondolkodásmódomat, a világról alkotott képemet és lezártam a múltam fejezeteit. Ezért hiszek magamban.
Na, akkor egy kis személyes Tinder-sztori. A Tinder, mint közkedvelt randiapp (?) megannyi lehetőséget hordoz magában. Például találkozhatsz álmaid párjával egy kifejezetten jól retusált képen, vagy megismerhetsz egy szimpatikus fiatalembert, aki már az első beszélgetés során levesz a lábadról. Aztán a sziamizu után elhiteti veled, egy lávsztori kellős közepén cseteltek, egyébként ő hősszerelmes módjára csak rád várt, te pedig rá, így akár randizhatnátok is egymással. Majd lesz, ami lesz. Persze a „csak ismerkedem”- ből kiindulva, mert úgy lesz igazán emlékezetes a sztori.
A majd lesz, ami lesz és a „csak ismerkedem” furcsa egyveleget alkot, de bárhogy is nézzük, bejön. Legalábbis az esetek többségében egy találkozót megér. És ez így történt nálam is, mondhatni elég sokszor, majd nemes egyszerűséggel: elegem lett. Mert másra koncentráltam, ezért éveken át háttérbe szorítottam magamat, az álmaimat, a céljaimat. Mivel egy héten több találkozóm is volt, és folyamatosan cserélődtek a matchek, így a randiapp erősen beszippantott. Ez pedig megkeserítette a mindennapjaimat.
Ameddig a virtuális valóságban vegetáltam és online ismerkedtem, addig semmit sem tettem az álmaimért. Még a kisujjamat sem mozdítottam azért, hogy azok valósággá váljanak. Csak ültem és vártam. Mindig is szerettem volna a gondolataimat, írásaimat megosztani másokkal, inspirálni őket, és azt is szerettem volna, hogy a soraim valamiféle kapaszkodót nyújtsanak. Egy olyan kapaszkodót, amely utat mutat egy jobb élethez, egy boldogabb jelenhez/jövőhöz, illetve mosolyt csal az olvasóim arcára. Mert én szeretek adni.
Miután az életem több területén sorozatosan kudarcot vallottam, rádöbbentem, ez baromira nem jó nekem. Maximalistaként kifejezetten érzékenyen érintett, hogy nem tudom a legjobbat kihozni magamból és az adott szituációból. Az utolsó nagyobb pofon után pedig erőt vettem magamon, majd végérvényesen elhagytam a „nekem semmi sem sikerül” vészjósló mondatfoszlányt. Elkezdtem élni.
De nem akartam magam mögött hagyni elvarratlan szálakat. Hittem abban, hogy le tudom zárni a múltamat. Ezért megtanultam megbocsátani. És elengedni: érzéseket, emlékképeket, embereket az életemből. Amint tudatosan átalakítottam a gondolataimat, kiegyensúlyozott, életvidám nő lettem. A mosolyom nem látszat, nem álarc, hanem az a színtiszta valóság, amelyről mindig is álmodtam. Egyszerűen csak... boldog vagyok.
Ahhoz, hogy igazán magamra tudjak koncentrálni, és megtaláljam a boldogságomat, meg kellett szakítanom a kapcsolatot a különféle társkereső oldalakkal, applikációkkal. Főleg a Tinderrel, amelytől néhanapján „üldözési mániám” is volt. Amint töröltem magam a randiappról, hatalmas kő esett le a szívemről. Éreztem, jól döntöttem.
Szóval ezért hiszek magamban – és a sikereimben.
(Fotó: Innen)
