Kiútkeresés. Könnyek. És az utolsó centi a célvonal előtt. Ezúttal nem hagyom, hogy Henrik csak úgy feladja, mielőtt áthaladna a célvonalon. Küzdenie kell a végsőkig. Küzdenünk kell a végsőkig. Az igaz szerelmünket senki sem veheti el tőlünk, csak a miénk. Mi a remény és egymás rabjai vagyunk. Örökké.
Henrik rendelkezik azokkal a külső és belső tulajdonságokkal, amelyekre egy nőnek szüksége van. Számomra pedig ő a Férfi. Noha néhányan úgy gondolják, a férfi attól férfi, hogy becsavarja a villanykörtét, vagy különös szenvedéllyel ért a kocsikhoz, és esetenként szívesen meg is szereli azokat, viszont szerintem egy nőnek nem csak ezekre van szüksége. Hanem például arra is, hogy a Férfi olykor segítsen neki dönteni, ha tanácstalan. Ha szomorú, akkor vigasztalja meg őt, és ha örül, akkor vele együtt örüljön. Mert a Férfi osztozik a nő érzéseiben – őszintén. Szóval Henrik, ő pontosan ilyen.
Életem Szerelmét illették már az „utolsó senkiházi” címkével, és egyesek szerint ő másért még a „kisujját sem mozdítja”. És higgyétek el nekem, ez nem igaz! Ő csupán elővigyázatos, mert a múltban ért sérelmei örökre beleivódtak az emlékezetébe. Egyébként sincs szüksége olyan emberekre, akik állandóan azt várják, mikor téved megint rossz útra, és hibázik, hogy aztán együttérzésüket fejezhessék ki iránta. Mert ők igazán sajnálják Henriket. Csak éppen akkor nem voltak ott mellette, amikor valamiféle kapaszkodót keresett. (Mindemellett Hella azt is elmondta, ha nem ismerhette volna meg Henriknek az „odaadóbb” oldalát, akkor biztos, nem szerette volna meg őt ennyire. – a szerk.)
Csak én ismerem Henriket igazán, és előttem kitárta a szívének kapuját. Ezért és az őszinte, igaz szerelméért örökké hálás leszek neki. Noha ő más nővel él együtt – amit értünk tesz –, én még így is kitartok mellette. Hogy is tehetnék másként?! Amikor meglátom őt, menthetetlenül végem van, és úgy érzem, mintha pillangók repkednének a gyomromban. Csak ölelni, csókolni akarom őt. Mi együtt sírunk és együtt örülünk – minden egyes lopott pillanatot értékelünk.
Életem Szerelme még udvarolni is tud! Minden egyes reggel a szerelmes üzeneteire kelek, és minden este mély érzelmekkel teli verseket kapok tőle. Ha mindez nem lenne volna elég ahhoz, hogy fülig belezúgjak, napközben képeket is küld nekem. Amikor pedig találkozunk, sosem felejt el hozni magával egy szál vörös rózsát. Egy apró gesztus, egy hatalmas szívvel.
Az utolsó centi a célvonal előtt
Henrik kezd belefáradni a küzdelembe, és kilátástalannak látja a közös jövőnket. Ezért én egyre inkább tartom benne a lelket, hiszen egyikünknek muszáj erős(ebb)nek lennie. De küzdenie kell a végsőkig. Küzdenünk kell a végsőkig. Amikor a szemébe nézek, és látom, mennyire szeret engem, viszont nem akarja, hogy tovább szenvedjünk… akkor kínkeserven összeszorul a szívem. És könnybe lábad a szemem.
De ezúttal nem hagyom, hogy feladja. Eddig Henrik mindig a célvonal előtt adta fel, nem volt hajlandó megtenni az utolsó centit. Csak akkor ő volt, most pedig mi vagyunk. Kettőnkért küzdünk. Nem engedem, hogy meghátráljon, és ismét elkövesse azt a hibát, amit annak idején elkövetett. Nem hagyjuk egymást veszni, ahogyan az igaz szerelmünket sem. Mert mi a remény és egymás rabjai vagyunk. Mindemellett én segíteni fogok Henriknek abban, hogy megtalálja önmagát, még akkor is, ha útközben elengedjük egymás kezét.
Életem Szerelmének két oldala van. Az egyik a könnyű út felé húz, és pillanatnyi mámorral feledteti az élet problémáit. Ám amikor abból az állapotból „kijózanodik”, sokkal rosszabbul érzi magát, mint azelőtt. Aztán egy válaszút előtt találja magát, döntenie kell: ismét a könnyebb utat választja, vagy az életében először a nehezebbet – és visszaenged magához.
Nagyon messzire ment el tőlem. Kilenc év alatt nem éreztem őt ennyire távolinak, mint most, pedig nap mint nap kontaktban vagyunk egymással. Valami nagyon összetört benne, és annyira fáj, nem tudom, lesz-e még annyi erő benne, hogy azt a bizonyos utolsó centit megtegye. És átgyalogoljon a célvonalon. Vagy a cél előtt egy lépéssel ismét meghátrál.
Bíznunk kell a szerelmünkben. Henrikkel, ha együtt maradtunk volna, a körülmények – a szüleim, az ő környezete és a másik nő – miatt vége lett volna a kapcsolatunknak. Engednem kell, hogy a maga módján oldja meg a szituációt. A legnehezebb döntés hagyni a másikat, és nem erőltetni rá azt, ami szerintünk jó lesz neki, hanem elfogadjuk és megértjük az ő álláspontját is. Nem fordulunk el tőle, hanem támogatjuk őt a döntéseiben. Az, ha én teret adok Henriknek, nem azt jelenti, hogy ő már nem szeret engem, vagy én kevésbé szeretem őt. Csupán azt jelenti, mi kölcsönösen tiszteljük egymást. Bár tudom, klisé, de az idő tényleg mindent megold. Most olyannyira vibrál körülöttünk az élet, hogyha nem hagyjuk rendeződni a körülményeket, a közös, boldog jövőnk reménye szertefoszlik. Semmi sem marad belőle. És ezért én folyamatosan figyelek arra, hogy Henriknek mindig hagyjak egy nyitott kaput az életemben, amelyen ha akar, bármikor beléphet. Feltétel nélkül.
(Fotó: Innen)
