Mostanában szentimentálisszőkét játszom. Egyik pillanatról a másikra különböző érzések kerítenek hatalmukba, majd kapkodom a fejemet, hogy ójajmostmilesz. Amúgy három hónappal ezelőtt összeköltöztem az Akaraterőmmel. És köszönjük, jól vagyunk.

(Egyébként egy diétás – hamis – tejbegrízt eszem. Stílusosan.)

"Csodabogár", és az elvárások

Gyerekkoromban sokat küzdöttem a megfelelési kényszerrel. Soha nem felejtem el, az általános iskolai testnevelés órákat, ahol sosem tudtam úgy teljesíteni, ahogyan azt a tanáraim – és az osztálytársaim – elvárták tőlem. Én voltam a „csodabogár”. Kifejezetten utáltam az egész közeget, ráadásul az egyik iskolában testnevelés tagozatos is voltam. (A történethez hozzátartozik, hogy többször váltottam iskolát.) A többiek magasabbra ugrottak, mint én, gyorsabbak voltak, jobban teljesítettek a tizenkét perces futásnál. És tudtak kötelet mászni. (Bevallom, mind a mai napig nem tudok. Kézen állni sem.)

A csúfolásokat, a kiközösítéseket nem is említem. Emiatt nehezen illeszkedtem be bármilyen iskolai közösségbe. (Ma, hál’ Istennek, ennek a fordítottja igaz.)

Majd teltek-múltak az évek, a gimnáziumban jobb lett a helyzet, de az igazi változást a főiskola hozta meg nekem. Elköltöztem otthonról, önálló(bb) lettem, s lefogytam tizennyolc kilót. Tudatosan megvontam magamtól az ételek többségét, főleg salátát ettem, szóval ész nélkül csináltam végig ezt a diétának nem igazán nevezhető „valamit”. De bejött. Imádtam azt a személyt, aki a tükörből nézett vissza rám. Jobban megfelelt az elvárásoknak.

Azoknak az elvárásoknak, amelyek állandóan farkasszemet néztek velem: tévéből, magazinokból, de olykor a szomszédból is. Irigykedve figyeltem azokat a nőket, akik vékonyabbak voltak, jól állt nekik a magasszárú csizma, és magasabbnak születtek, mint én. Megszámlálhatatlan kisebbségi komplexus volt bennem. Sajnos, tényleg.

Elvártam, hogy a közvetlen környezetemben lévő személyek állandóan dicsérjenek. Mint egy falat (rozs)kenyérre, olyannyira szükségem volt a mindennapos megerősítésekre. Ezért (is) kerestem a különböző társkereső applikációkon párt magamnak. Nem éreztem magam elég jónak és csinosnak ahhoz, hogy „élőben” is elvarázsoljak valakit. Írásban pedig mindig könnyebb volt hibátlannak mutatni magam. Akkoriban az önbecsülést, és a vonzerőt match-ekben mértem. Erősen hangsúlyozom a múlt időt.

Viszlát, "közhelyszótár"!

Miután kínkeservesen megváltam a kilóktól, szép lassan visszatértek az életembe. Nem mindannyian, de a régi énemmel szívesebben szimpatizáltam.

Őszintén bevallom a „megvonás” nem volt éppen leányálom, ezért a diéta mellett edzeni kezdtem. Konkrétan inkább futni, és RubintRékázni. Mivel túl monoton lett volna, ha állandóan csak RubintRékázom, ennélfogva az interneten kerestem különböző dance aerobic videókat. A túlzott lelkesedésemnek, s egy rossz mozdulatnak hála majdnem egy hétig fordulni nem tudtam. Na, meg, ugye mozdulni. Szóval, értitek…

Ám mindvégig a célom lebegett előttem: megmutatni, hogy ismét le tudok fogyni. Nem kerestem kifogásokat, nem vettem elő a közhelyszótárt, illetve beláttam: a kilókat nem tudom a Photoshop-ra bízni.

Rengeteg diétát kipróbáltam - mint azt néhány sorral feljebb említettem, kezdetben az éhezéssel próbálkoztam, sohatöbbet.  Aztán összebarátkoztam a fehérjedús ételekkel, illetve a minőségi szénhidrátokkal. Az elején ódzkodtam tőle, majd megbékéltem a szituációval, legvégül pedig megszerettem. A diétát, s magamat is. Szóval összeköltöztem az Akaraterőmmel. Ez pedig tényleg működött.

A végeredmény magáért beszél

Nem is beszél. Ordít. Ezúttal nem azt ordítja, ugyemilyenjóvagyok, hanem azt, hogy végreigazánsikerült. Három hónap alatt – tudatos étkezéssel, nem pedig éhezéssel – fogytam tíz kilót. Különböző érzések kerítenek hatalmukba, kapkodom a fejemet össze-vissza, ójajmostmilesz. Fáradhatatlanul szentimentálisszőkét játszom, de kezdem nagyon megszeretni azt a személyt, aki a tükörből visszanéz rám.

Amikor az egyetemi szaktársaimnak megmutattam a  gimnáziumi tablóképemet, nagy erőfeszítések árán találták meg a huszonnégy éves Enna, és a tizenkilenc éves Enna közötti hasonlóságokat. Én ezt ma büszkén vállalom. Persze, akkoriban az arcomról készítettem főleg fotókat, mivel szégyelltem a testemet. Ám azóta rengeteg idő telt el, és én is teljesen más ember lettem. Nem fordítanám vissza időt, illetve semmin sem változtatnék, továbbá egyetlen csalódást sem bánok az életemben. Hiszen formáltak. Alakítottak. Kicsit elvettek, kicsit hozzáadtak, mondhatni olyan volt ez az egész, mint egy elsőfokú/másodfokú egyenlet. (Amúgy sosem voltam jó matekból.)

Tehát írok. Büszkén pötyögöm nektek a diétával kapcsolatos gondolataimat, mivel ez is az életem része, hozzám tartozik. Ahogyan az is, hogy utáltam tükörbe nézni, utáltam magamat, és sosem hittem volna, hogy én ezeket valaha is leírom. Szentül hiszem, a soraim inspirálóan hatnak rátok, Kedveseim, s tudjátok: nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Na, jó, ez kicsit „közhelyszótár-gyanús” volt.

Egyébként a diéta ideje alatt önfejlesztésbe kezdtem. A könyvek, videók, inspiráló Instagram – és Facebook-posztok megadták számomra a kellő motivációt, ezáltal pedig elindítottak bennem egy folyamatot. Egy olyan folyamatot, amely magához láncolt,s nem szándékozik megválni tőlem.

Ma már bátrabban szelfizek, az egész alakos képeimet is szívesen posztolom, szóval kezdem megszeretni magam. Szóval köszönjük, az Akaraterőm, na, meg én, jól vagyunk.

És ha már stílusosan kezdtem, akkor úgy is fejezem be a cikkemet: