Vadul cikázó üzenetek, éveken át tartó internetes ismerkedés, és egy végeredmény, amely magáért beszél. Gondolatok az online társkeresésről.
„Kötődnék már valakihez úgy, mint a kollagén” – Halott Pénz
„Kollagén + kötődés = boldog párkapcsolat” – Enna
És az utóbbi hagyott bennem mély(ebb) nyomot. Ugyanis erre az egyszerű egyenletre építettem fel az online társkeresésemet. Pontosabban az elmúlt másfél évemet.
Tizenegy évig online ismerkedtem. Tizenegy év alatt olyan párkapcsolataim voltak – már ha bármelyik is megérdemli a „párkapcsolat” jelzőt –, amelyek különböző közösségi oldalakon bimbóztak, majd az üzenetváltások során alakultak, végül pedig a találkozók formájában érzéseket indítottak el bennem.
Kezdetben lebegtem a bárányfelhők között, rózsaszín ködbe burkolóztam, s amikor rádöbbentem, ez az internetes ismerkedés nem az igazi, megfogadtam, hogy sohatöbbet.
De mindig volt tovább.
Tizenegy évet lehetetlen egy cikkben összefoglalni, így az utóbbi egy-két évre fókuszálok, ezen belül pedig a Tinder-Badoo-Én háromszögre.
A Tinder-rel kapcsolatos tapasztalataimat már megosztottam veletek (Félresikerült Tinder-sztorik – 1. rész, Félresikerült Tinder-sztorik – 2. rész, Félresikerült Tinder-sztorik – 3. rész, Félresikerült Tinder-sztorik – 4. rész), de a Badoo-féle ismerkedős sztorijaimat rövidebben írom le nektek. Ennek igazából két oka van: 1. Tinder-pótlék, 2. Ugyanazokkal a felhasználókkal találkoztam az applikáción, akik a Tindert is – előszeretettel – használták. (Egyébként ez számomra kicsit csalódás volt. Csa-ló-dás.)
Vagyis amióta őszinte, s rendkívül szoros kapcsolatot ápolok a nagyonokostelefonommal, puszta jószándékból dobálgatta a közelben lévő párjelölteket. Persze, ehhez a gesztushoz első körben regisztrálnom kellett különféle társkereső applikációkra, úgy, mint a Tinder, vagy a Badoo. Mondhatni széles a paletta, és én annyira lelkiismeretesen szelektáltam a felhasználók között, hogy esetenként az ínhüvelygyulladáshoz közeli érzés is kopogtatott az ajtómon.
Amikor regisztráltam a Badoora – ez volt a Tinder-pótlékom –, akkor profilképként szétfilterezett fotót töltöttem fel, plusz egy egész alakosat. Ezt már a privát mappába tettem – persze, semmilyen szempontból sem érdemelte meg a tizennyolcas karikát, csak szimplán nem akartam közszemlére tenni a fotómat. Tehát nem bonyolítottam túl a történetemet, meg amúgy is „pótlék” az applikáció, egy napot még kínok közepette is elviselek. Legalábbis ezzel nyugtattam magam.
A kínokat az önbizalomhiányos felhasználókra értettem, akik egy szia után csodát vártak, illetve örökkécsakveledet. Az ehhez hasonló szituációkat játszi könnyedséggel piros ikszekkel elintéztem, ezáltal pedig le is zártam azokat. Az egyik legviccesebb sztorim ezzel kapcsolatban az volt, hogy egymásra találtunk egy fiatalemberrel, akinek az egyik rokonával Tinderen match-eltem, és emlékezett rám a képekről. (?) A sztorijában több volt a kérdőjel, mint a minőségi információ, ám a kíváncsiságtól vezérelve végighallgattam a mondandóját. Tehát: Tinderen match-eltem az egyik rokonával, aki – nyilván – más sztorit adott elő, mint amire én emlékszem, s abból a sztoriból kiindulva a Badoora regisztrált „párom” is vérszemet kapott. Igazából egyik sem kapott többet. Belőlem meg főleg nem.
Tizenegy év testvérek között is hosszú idő, így bőven tudtam tapasztalatokat szerezni az online ismerkedéssel kapcsolatban. Tudtam, hogy melyik profilképemre tapadnak a férfiak, mint a legyek a légypapírra, s tudtam azt is, mit kell ahhoz írnom, hogy rövid időn belül találkozóra invitáljanak. Volt olyan, akinél működött a „taktikám”, s akadt olyan is, akinél nem, de az esetek többségében úgy zajlottak az események, mint azt előre megjósoltam. Jóllehet a „muszály”-okra kellőképp sosem voltam felkészülve, ahogyan a „Szia, cica, van gazdád?” kezdetű rohadtulnemvicces kérdésre sem.
Ezen a ponton Nőként MEGMONDOM az interneten ismerkedő Férfiaknak:
- Egyikünk sem „cica”, nem dorombolunk vezényszóra, és ne kérdezősködjetek a „gazda” felől.
- Ne kezeljetek minket húsként, áruként az online társkereső „piacon”. Az applikációk ugyanazt a célt szolgálják mindannyiunk számára: Találni valakit. Valamire. Sürgősen.
- Nem szívesen nézegetünk kellemes méretekkel ellátott férfiegyedeket ruha, illetve bizonyos intelligenciahányados hiányában. Meg amúgy sem. Meztelen képekkel nem indítunk egy beszélgetést!
- Hello, helyesírás! Jó, ha hallottatok róla, s tudjátok is, mit jelent?
- Senki sem kíváncsi a kalandjaitokra, az afférjaitokra, és arra sem, hogy „véletlenül” másoknak is elküldtetek bizonyos üzeneteket.
- Ne tegyetek úgy, mintha másokkal nem ismerkednétek.
- Ne tűnjetek el, ha hirtelen valakivel jobban megy társkeresés, illetve ne térjetek vissza, ha befuccsol az előző projektetek.
- Legyetek egyenesek, és ne ígérjétek meg, hogy lehozzátok a csillagokat, amikor az égtájakkal sem vagytok tisztában.
- Ne azzal akarjatok meghódítani minket, hányszor lőttetek kapura, illetve azzal sem, hogy mennyit nyomtok fekve.
- Ne keressetek kifogásokat a találkozóval kapcsolatban, csak döntsétek el, hogy akarjátok, vagy sem.
Sosem volt könnyű ismerkedni. Online meg pláne. Mondhatni egy viadal. Nap, mint nap harcolnom kellett magammal, hogy ne érezzek bűntudatot minden egyes online ismerkedésre fordított percért, s egyébként a „párjaim” is okot adtak arra a bizonyos viadalra, persze elméleti síkon. Az esetek többségében a szellemi párbaj során alulmaradtak, ám ha valaki megugrotta a szintet, akkor a közös jövőnket terveztem. Persze ezt is elméleti síkon. Nyilván.
Mágnesként vonzottam azokat a társkeresőket, akik egy hónap, netalán tán egy hét (!) után eszeveszettül kerestek valakit. Valamire. Valljuk be, ez a valami eléggé tág fogalom, sok-sok izgalmas és unalmas dolog egyaránt belefér. Az a „párom”, aki egy hét után más nő karjaiban próbál(na) vigasztalódni, biztosan nem hosszú távra tervezett. Persze, utólag én is bölcsességeket tudok fogalmazni, ám akkoriban, amikor hasonló szituációba kerültem, pofátlanul elvakított a rózsaszín köd. Mondhatni ki se láttam abból a bizonyos rózsaszín ködből, de őszintén bevallom: nem is akartam tisztán látni.
Pofára esések sora következett, majd ismét fogadalom: „soha többet nem regisztrálok”, „az összes pasi ugyanolyan”, „nincsenek kivételek”,ésatöbbi. Majd mély levegőt vettem, s miután osztottam-szoroztam, azt az eredményt kaptam, hogy online még mindig gyorsabb ismerkedni. Voilá, ez sosem változik.
Tehát néha töröltem magam, néha újra regisztráltam, rejtély volt az egész, miértek kavarogtak elmém fogaskerekében, magam sem tudtam, mit akartam. De valaki mindig kellett. Valaki, akivel tudok értelmesen kommunikálni, akinek az üzenetei láttán extázisba esek, akinek ezerszer megnézem a képeit, mert képtelen vagyok betelni vele, akivel hajnalban is beszélgetek – telefonon is, akivel pörög a beszélgetés, és nem egyszavasválaszoló, szóval görcsösen kerestem azt a pluszt. Vadul cikázó üzenetek váltották egymást, mégis a se vele, se nélküle dominált. (Mivel nem találtam meg, ha meg valamilyen csoda folytán mégis, akkor igyekeztem „szabadulni” tőle.)
Ma már egyik online társkereső applikációt sem használom. Nem azért, mert megtaláltam az Igazit. És nem is azért, mert elegem lett abból, hogy folyamatosan kudarcot vallok. Egyszerűen csak nincs rá szükségem, mivel kiegyensúlyozott, s boldog életet élek.
Ja, és:
Kötődhetsz valakihez úgy, mint a kollagén.
Regisztráció nélkül.
Is.
(Fotó:http://www.capitalfm.co.ke)
