Ki ne ismerné az ismerkedős applikációt –appot –, a Tindert, amely rövid idő alatt toplistás lett és a friss húst pedig szemtelenül, tálcán kínálja. Az alkalmazás kvázi egy online húspiacként írható le, amelyen a megfelelő paraméterek segítségével kedvünkre válogathatunk a filterezett selfiek között. És ez tényleg „tetszik” nekünk?

Mivel jómagam is megismerkedtem a különböző oldalakkal , majd idővel a Tinderrel is, így tudom, óriási szelekcióra van szükség ahhoz, hogy megfelelő (kommunikációs) partnert találjunk. Legalábbis első körben.

Kezdjük a legelején. Miért vetemedik valaki arra, hogy regisztráljon? Mi lehet a célja ezzel? Az illető nyilván „csak ismerkedik”, és valószínű, hogy „tegnap töltötte le az appot”, majd „másnap törli is magát”. Szép számmal akadnak olyan felhasználók is, akik a párjuk háta mögött ikszelgetnek és pipálgatnak, majd a nap többi részében pedig mintapartnerként funkcionálnak. Ugye a bizalom, nagy úr…

Mondhatni minden sztori sántít a maga módján. A kíváncsiság, mint húzóerő, erőteljesen dominál a regisztrációk többségénél. Na meg az időhiány és a nagybetűs magány is. Igazából a magány a legnyomósabb indok arra, hogy valaki regisztráljon az oldalra. Vállalkozó szelleműek pedig egyszerre több applikációt is használnak, mert ugye van az Ámor, meg a nyila, de az már old school.  

Az applikáción, titkon, minden egyes felhasználó vágyik egy kis törődésre, figyelemre és a folyamatos írásbeli kommunikációra is. Igen ám, de az oldal használata nem egyenlő azzal, hogy állandóan kérdés-válasz váltja egymást.  Ez a tény pedig néhány felhasználót rendkívül érzékenyen érint.

A legkedveltebb funkciója a Tindernek pedig az, hogy névtelenül fejezhetjük ki tetszésünket, esetleg nemtetszésünket. Anonim módon húzhatunk jobbra-balra profilokat, majd kölcsönös szimpátia esetén kezdetét veheti az ismerkedés. Aminek egyébként a karakterszám erőteljesen gátját szabja. De az már mellékes.

Ha már megemlítettem az érzékeny lelkületű felhasználókat, akkor az „emotikon-emberek” sem maradhatnak ki a palettából.  Az „emotikon-emberek” ismertetőjegye, hogy több hangulatjel jelenik meg mondataikban, mint az értelem. Oké, ez a modern XXI. század, de azért kommunikálunk, mert valamit szeretnénk közölni, továbbá információt átadni. Állandó mosolygással, kacsintgatással és nyelvnyújtással nem ismerhetjük meg a másikat. Feltéve, ha ez a cél – egy randiappon.

Nyilvánvalóan folytathatnám a sort a különböző felhasználó-típusokkal, akik egy ponton talán mégis egyeznek: mindegyiküknek szüksége van a pozitív visszajelzésre, visszacsatolásra. Tudniillik, hiába a retusálás, vagy a jól beállított póz – hiszen úgy izmosabbnak tűnik az illető –, ha az ismerkedés kezdetén nem hangzik el legalább egyetlen dicséret, kedves gondolat a másikról. Higgyétek el: mindez jó alapot teremtheti a folytatásnak.

Szóval így kell elképzelni ezt a Tindert, ahol szüntelenül piros ikszek és zöld pipák váltogatják egymást. Esetenként felcsillan a találkozó halvány reménye, de a történet folytatásához nem elég egy szimpla „tetszik” gomb.

És ezt nem tudjuk kiikszelni.