Ajaj, elrejtőzni tilos.

De, ha az író maga Rejtő Jenő – a ponyva királya – , akkor minden megengedett. Még az is, hogy a csontok brigádba tömörüljenek, és valami olyasmiben vegyenek részt, amit hétköznapi emberek életnek neveznek.

Vagy nem. A Csontbrigád merőben eltér Rejtő megszokott, humoros hangvételű műveitől, mivel itt maró gúnnyal búcsút int az élet napos oldalának. Közhely, de még a napfény sem éri a testet. Hát még az elmét. Akkor mégis mi történik? Kínszenvedés, önfeláldozás, mélységes humanitás. Három az egyben, ami a haláltáborokban tetőzik. Mi tagadás, még csak apadni sem kényszerül.

A regény főszereplője Henry Fécamp. A szereplők fője, egyfajta megkoronázatlan főnök, aki csak úgy belekeveredik valamibe, amiről még ő maga sem tudja, hogy mivé válik az idő során. Szemtelen lassúsággal telnek az órák, a napok és az évek. És a haláltáborban tanul meg az ember igazán élni. Ahogyan Fécamp is, aki vakmerő módon magára vállal egy gyilkosságot, mondván, nem akar a szerelme és a barátja útjába állni. Hékás, ez már antik megoldás!

A romantikus szál erősen vergődik. Ki hinné, hogy az alkohol mámorában és a Pokolban létezik még igaz szerelem? Senki, de Rejtő mégis minden olvasójára gondolt. Mindenkihez akart szólni: nemtől, identitástól, kortól, és társadalmi háttértől függetlenül. Mert ő már csak ilyen.

A sztoriban nincsenek igazi szereplők. Az idegenlégiós haláltáborban a tárgy az ismertetőjel, a sivatagban az alkohol anonimként kezeli „gazdáit”, tehát senkit nem érdekel, hogy előző életében kicsoda volt. Mert itt már állati módon viselkednek, és hiénaként harcolnak. Ezzel szemben a lényeg mégis az atmoszféra. Az a fullasztó légkör, ami pofátlan módon beszippant.

Esetenként megfojt, másutt rabul ejt. Úgy, ahogy a ködfátyol a pozitívumokat. Az egész könyv sötét, fakó és üres. A történet sodor, miközben a hideg futkos az ember hátán. Majd összeteszi a két kezét, hogy nem ilyen sorsa jutott. De juthatott volna, mivel a történelemben volt már ilyen, vagy ehhez hasonló példa. A hangsúly pedig a múlt időn van. Erőteljesen.

Hallani lehet, ahogy zörögnek a csontok. Tapintani lehet a kínszenvedést. Az elítéltek megelevenednek lelki szemeink előtt, és egyenesen rettegünk. Rejtő emberábrázolása olyannyira hiteles, hogy még a képzelőerőnk is felveszi a ritmust, és valami olyan szellemi terméket állít elő, amit aligha lehet megnevezni. De legalább van, kizárólag ez számít. És az, hogy ez a könyv háromszázhatvan oldalon keresztül mesél, bemutat és érzékeltet. Méghozzá félelmetes módon.

Esze ágában sincs a humor mögé rejtőzni. Még akkor sem, ha egyfajta társadalomkritikát fogalmaz, tükröt állít, és szimplán csak borzongásra ad okot. Na meg arra, hogy még egy pillanatra se tegyük le. A könyvet. A sztorit. Rejtőt.