Pillanatnyi boldogság. Lopott idő. És az igaz szerelmünk – amely egyszer a fellegekbe repít, másszor pedig a pokolba taszít. Mivel a szüleim eltiltottak Henriktől, így kilenc éven át kénytelenek voltunk egymás nélkül élni. Ennek ellenére mi sosem adtuk fel, mert hittünk, hiszünk a közös, boldog jövőnkben. A remény és egymás rabjai vagyunk. Egy igaz szerelem története. Folytatás.
Tudom, ha elengedném őt, meglehetősen könnyebb lenne az életem. De nem tudok hátat fordítani Henriknek és az iránta érzett szerelmemnek. Nem tudok nélküle élni. Nem tud nélkülem élni. Valamilyen formában mindenképp jelen kell lennünk egymás életében, hiszen bármi jobb, mint a teljesegymásnélküliség. Ezért tartjuk online a kapcsolatot, illetve hetente többször is felhívjuk egymást, és amikor lehetséges, titkos találkákat szervezünk.
Együtt vagyunk, de mégsem. Hiszen folyamatosan falakat építünk magunk köré, hogy erősek maradjunk. Így „kizárjuk” egymást, de mindezt úgy tesszük, hogy egy darabkát mégis megőrzünk a másikból. Mert az a darabka a közös életünk reménye.
Sosem felejtem el
Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor hazafelé tartottam az egyik titkos találkánkról. A vonaton még éreztem a bódító illatát, és tudtam, hosszú ideig nem láthatjuk egymást. Akkoriban kezdődött egy új szakasz az életünkben, amikor is ő egy másik nővel költözött össze. Bárhogyan is fájt, jól tudtam, hogy értünk teszi. Én pedig alkalmazkodtam a kialakult helyzethez – csendben és egyedül. (Egyébként Henrik azért költözött össze egy másik nővel, hogy „fenntartsa a látszatot”, miszerint szakítottak Hellával, és nincs közöttük semmiféle kapcsolat. – a szerk.) Már annyi megpróbáltatáson estünk át, annyiszor bizonyítottuk az egymás iránt érzett őszinte és igaz szerelmünket, hogy elképzelni sem tudtuk, mi jöhet még… Ennek ellenére elhatároztuk, történjék bármi, mi nem (!) adjuk fel a küzdelmet. Mert minden próbatétel közelebb visz minket a boldog, közös jövőnkhöz. A remény és egymás rabjai vagyunk. Mindeközben senki sem tudta, hogy akkor én meglátogattam Henriket. Hiszen mi folyamatosan lopott időt kerestünk, amikor egy kis időre elfelejthetjük a másokkal való küzdelmet, a lelki vívódást, a belső harcot, illetve mindazt, amely a kettőnk útjába áll.
Piszkosul fáj, hogy nincs itt velem. Nem fogja a kezem és nem érzem az illatát. Az érintése már csak távoli emlék. A nehezebb napokon felidézem a lopott pillanatainkat, a titkos találkáinkat, aztán eszembe jut az a hosszú kilenc év is – nélküle. Hirtelen fojtogató érzés kerít hatalmába, könnybe lábad a szemem. Szükségem van rá.
Tudod, a szerelem egyszer a fellegekbe repít, másszor a pokolba taszít. Elég egyetlen század másodperc és az idilli kép, a közös jövőtök kettétörik. És vele a lelked is. Nincs felkészülési idő, csak jön és kész. A megpróbáltatások sosem kérdezik, hogy felkészültél-e rájuk, mert ha igazán akarod Őt, a kettőtök szerelméért bármire képes lennél. Például arra, hogy félelmet nem ismerve mondj nemet a szüleidnek, vagy arra, hogy „figyelmen kívül hagyd”, hogy Életed Szerelme egy másik nő karjaiban keresi a… megoldást.
És te még így is hiszel kettőtökben, a kettőtök igaz szerelmében. Mert másként nem lehet.
Folytatás következik.
(Fotó: Innen)
