Kétségbeesés. Küzdelem. És én lélegzetvisszafojtva táncolok a pengeélen. Táncolunk a pengeélen. Kilenc éven át semmit sem tudtunk egymásról, ugyanis a szüleim eltiltottak Henriktől. Mindvégig mindenhol és mindenkiben őt kerestem, ő pedig engem. Majd ismét megtaláltuk az egymás szívéhez vezető utat – szülői engedély nélkül. "A remény és egymás rabjai vagyunk." Egy igaz szerelem története.
Hella vagyok és feltétel nélkül szeretem Henriket. De a családom nem hajlandó őt elfogadni, mondván az ő lányuk nem ilyen férfit érdemel. Hát akkor mégis milyet? Talán olyasvalakit, akinek az egzisztenciája kompatibilis a családi hátteremmel? Netán az a férfi lenne méltó hozzám, akinek tisztább a múltja, mint Henriké, és sosem hibázott az élete során? Kérlek, mutass már nekem egy ilyen „tökéletes” embert! Viszont azt nem garantálhatom, hogy ő megfelelne a szüleim – reális (?!) – elvárásainak.
Rohadtul önfejű szüleim vannak. Mindketten a „legjobbat” akarják nekem, az egyetlen lányuknak. Csupán azt nem veszik észre, olyannyira szajkózzák az ő verziójukat, hogy már nem is rólam szól ez az egész… Hanem róluk.
Mivel Henrik egy igazi lázadó, aki sosem volt hajlandó elfogadni és betartani a szabályokat, ezért elkövetett egy hatalmas baklövést a szüleim ellen, aminek következtében engem eltiltottak tőle. Kínkeserves fájdalommal, de kénytelenek voltunk elengedni egymást. Majd eltelt kilenc, hosszú év, és mi nem tudtunk egymásról semmit sem. Mégis sokat gondoltam rá, és mint kiderült, ő is rám. (Henrik nem élt a közösségi média nyújtotta lehetőségekkel, ezért egyetlen közösségi oldal regisztrált tagja sem volt. – a szerk.)
Aztán ismét megtaláltuk az egymás szívéhez vezető utat – persze még mindig szülői engedély nélkül.
A külcsín és ami mögötte van
Kétségbeesés. Küzdelem. Eszeveszetten keresem a lehetőségeket. És lélegzetvisszafojtva táncolok a pengeélen. Táncolunk a pengeélen. Henrik most azt az életet éli, amit mi, együtt elterveztünk, csupán egy ici-pici különbséggel: egy másik nővel. Én meg itt maradtam egyedül. De… mi mindent egymásért teszünk, a közös jövőnkért, még ha ez elsőre túlságosan zavarosnak is tűnik.
Szóval ő most egy másik nővel él, én pedig egyedül. Viszont ez számunkra nem ismeretlen szituáció, hiszen az első kapcsolatunk pontosan ugyanígy indult. És mielőtt bárki azt gondolná, erről én nem tudtam, téved. Mi őszinték vagyunk egymáshoz, így az összes afférjáról tudtam.
A barátaim szerint Henrik nem éri meg az áldozatot, és szerintük túl sok mindent kellett érte feladnom. Ám arról – eddig – senki se tudott, hogy ő mekkora áldozatot hozott értem. Az emberek többsége a külcsín alapján ítél, amely szerint ő egy tipikus rosszfiú, aki „túl” izmos, „túl” sokat foglalkozik magával. A lehető legkönnyebb úgy hozni bármiféle értékítéletet a másikról, hogy nem ismerjük őt. Ez egy modernkori „népbetegség”.
Mindig is én voltam a tipikus a jó tanuló és a jó kislány. Aztán jött ő, az álmaim netovábbja, a szívem őszinte és örök szerelme. Az első pillanattól kezdve tudtam, sosem szabadulok a lényétől és az érzéstől, amit már az első találkozásunknál Henrik kiváltott belőlem. Piszkosul helyes volt, és akkor még csak tizenöt éves, akinek még a szeme se állt jól. Pont az esetem – gondoltam magamban. Ránéztem és tudtam, hogy KELL, megőrültem érte. Persze a csomaghoz minden más is járt: jó és rossz, öröm és bánat egyaránt. Én elfogadtam őt, úgy, ahogy van. Noha a zord külseje megtévesztő lehet mások számára, ő a szíve mélyén egy rendkívül érzékeny srác.
Henrik idővel igazán közel engedett magához. Mert én bizalmat szavaztam neki még akkor is, amikor más elfordult tőle. Kiálltam mellette akkor is, amikor más hátat fordított neki. Én a hús-vér embert, a Férfit láttam benne, akiről már az első pillanatban tudtam, ő lesz a kislányom apukája. Az Életem Szerelme.
Kilenc éven át, fáradhatatlanul mindenhol és mindenkiben Henriket kerestem – ő pedig engem. Noha odaadtam a testemet az éppen aktuális páromnak, a szívem mindvégig Henriké volt. És most is az övé.
A remény és egymás rabjai vagyunk.
Folytatás következik.
(Fotó: Innen)
