Szíves, szíves emojik mindenhol...  közeledik a Valentin-nap. És én még mindig egyedülálló vagyok. De ezért eszem ágában sincs bocsánatot kérni, hiszen inkább vagyok kávéfüggő, mint kapcsolatfüggő. Február tizennegyedike egy szentimentálisszőke szingli szemszögéből.

Futhatnék kötelező köröket a jobbnál jobb férfiegyedekkel, egyiküknek ígérhetnék örökkécsakveledet, vagy szomorkodhatnék hónapokat/éveket (?) a szakítások után, netán ünnepelhetném valamelyikükkel a Valentin-napot… pusztán azért, mert ciki egyedül lenni. Majd mindezek után megkérdezném magamtól: egyáltalán kell ez nekem?! Egyértelmű: nem. 

Szóval nyakunkon a február tizennegyedike, és én még mindig egyedülálló vagyok. De ezért eszem ágában sincs bocsánatot kérni. Tulajdonképpen én egy olyan szentimentálisszőke vagyok, aki bátran nemet mond a különféle ajánlatokra, aki büszkén vállalja, szingli, és azt is, hogy jól érzi magát. Így.

Inkább vagyok kávéfüggő, mint kapcsolatfüggő

Amikor egy szórakozóhelyen meghallom, Beyonce Single Ladies című dalát, majd annak refrénjét... na, akkor a torkom szakadtából üvöltöm a szöveget!  És élvezem, hogy az rólam is szól. Meg a többi szingli nőről. Akiknek nem kell megerősítés ahhoz, jól érezzék magukat a bőrükben. Na meg nincsenek megrekedve egy olyan kapcsolatban, ahol többet hívják életre a Tindert, mint a szerelmet.

Én egy ideje nem frissítettem a Facebook-státuszomat. S emiatt egyáltalán nincsenek álmatlan éjszakáim. Persze, ha ti, Kedveseim, boldog párkapcsolatban éltek, áldásom rátok, és szívből örülök a boldogságotoknak! Viszont… a párkapcsolatosdi is egy opció, így az is, ha nemet mondunk rá. Szóval kicsit érthetőbben, az én szingli szemszögemből: inkább vagyok kávéfüggő, mint kapcsolatfüggő.

Párszor már megkaptam a frigid (?!) szingli jelzőt is. De inkább vagyok frigid (?!) szingli, mint képmutató nőszemély. Nem, nem és nem akarok egy olyan párkapcsolatban élni, ahol szívesebben vagyok kint, mint bent. Kint: az érzelmekből, a kapcsolatból, és rohadtul távol az elköteleződéstől. (Amúgy még most is tök vicces ez a frigid szingli kifejezés. Haha.)

Ha felelevenítem az elmúlt évek Valentin-napjait, amelyeket kivétel nélkül, egyedülállóként töltöttem, akkor rádöbbenek, mégis volt valamiféle kapocs a február tizennegyedikék között. Az én esetemben ez a következő: a barátnőimmel/barátaimmal elmentünk moziba, megnéztünk egy sokat ígérő filmet,vagyis egy könnyekkel áztatott (hollywoodi) lávsztorit, majd ittunk egy finom kávét. Mandulatejjel. És cukormentesen. Az  esetek többségében pedig még a filmet is imádtam. Nemcsak a társaságot. 

Szíves, szíves emojik mindenhol

Évről-évre egy furcsa érzés kerít hatalmába Valentin-napon. Főleg akkor, ha annak szíves emojik kísérik útját. A párkapcsolatban élők többsége (?) – legalábbis az én közvetlen környezetemben –, őrülten tervezi az ominózus napot, nehogy egy kisebbfajta hiba kerüljön a gépezetbe. Például: az odaégett kaja, vagy az a kedvenc ruhadarab, amely már nem passzol a formánkhoz, pedig mi akkor is azt akartuk felvenni (!), esetleg... szimplán csak az elfelejtett dátum. „Bakker, ne haragudj, tényleg elfelejtettem.” Snitt.

Na és, ha az utolsó jelenetre online került sor, akkor köztudott, egy szíves emojival mindent el lehet intézni. Némán. És pofátlanul – a szó többféle értelmezésében is – vállaljuk a divatos hangulatjelek használatát, amelyeknek engedélyezzük, azok szabadon alkossanak egy lehetséges verziót. Mondjuk arra az esetre, ha ügyesen elszúrjuk a közös valentinnapozást, méghozzá egy elfelejtett dátummal. Aztán megígérjük a párunknak, majd magunknak – mégiscsak úgy fair –, többet ez nem fog előfordulni. És persze azt is megígérjük, jövőre vastagon, piros filccel bekarikázzunk a február tizennegyedikét. 

S biztos vagyok benne, az a február tizennegyedike is egy baromi jó sztorit hordoz majd magában.

Szigorúan glazúrmentesen. 

(Fotók: We Heart It)