A filterekkel eladott „valóság” lehetséges. Szelfifalván. És az Onlányok ismerkedni is tudnak, nemcsak szelfizni. Meg néha Nick Carterről álmodozni. Jegyzet.

Atyaég, megint kaptam egy lájkot. De most a tengeren túlról. Bakker, még mindig a telefonomat nyomkodom.

És többet vagyok online, mint a valóságban.

Vagyis Onlány.

Persze erre van mentségem. (Meg általában nektek is.) Például, az olvasóimmal/követőimmel/barátaimmal/családommal így tartom a kapcsolatot, ezért a nap huszonnégy órájában elérhetőnek kell lennem és a rendelkezésükre kell állnom.

Egyébként tizenegy éve ismerkedtem meg az online társkereséssel. S azzal is, ami mögötte van. Tehát ebben az értelemben is Onlány vagyok. Voltam. Eleinte baromi izginek tűnt, hiszen egyre több srác keresett meg, és folyamatosan új levelekkel volt tele a postaládám. Nekem csupán annyi volt a dolgom, hogy az adatlapomra képeket töltsek fel. Szétfilterezve. A többi jött magától.

A filterekkel eladott „valóság”

Egy jól megszerkesztett kép vonzza a tekintetet, pofátlanul lájkokat generál, esetenként pedig köszönőviszonyban van az igazsággal. Bezzeg, ha a filterekről esik szó… na, azok tényleg eladják a „valóságot”.

Az Onlányok imádják a szelfiket, ezért (is) Szelfifalva koronázatlan királynői. Én támogatom a vibráló színeket, meg jól is mutat a fotókon, de könyörgöm, a kevesebb, néha több.

Majd filter, filter és még több filter. Filterekkel tulajdonképpen bármit el lehet adni. Csak okosan kell csinálni. De tudjátok, az éremnek két oldala van. Hasznos dolog az Instagram, a Snapchat, meg még sorolhatnám a jobbnál jobb applikációkat, de… ne essünk túlzásokba! Amikor egy fotón több a filter, mint a minőség, az kifejezetten kellemetlen szituációt is eredményezhet. Ehhez kapcsolódik a következő, személyes példám is.

Az Onlányok ismerkedni is tudnak

Az Onlányok ismerkedni is tudnak, nemcsak szelfizni.

Az online társkereső korszakomból két dologra élénken emlékszem. Az egyik, imádtam a Backsreet Boys slágereit… na jó, bevallom, mindig is Nick Carter volt a favorit. A szobám falát az ifjúsági magazinok hatalmas poszterei díszítették, persze szigorúan csak a fiúbandák énekeseit voltam hajlandó nézegetni – lefekvés előtt. És esténként azok boldogan kacsintottak rám. Főleg akkor, ha nem landolt új üzenet a postaládámban.

A másik, amire élénken emlékszem, mindig mást mutattam, mint ami a valóság. Kezdetben baromi menő volt hencegni a lányöltözőben testnevelés óra előtt, hogy rengeteg pasi írt nekem. Én meg csakúgy nem válaszolok. Hadd szelektáljak már közöttük, rohadtul megtehetem, ja és természetesen a férfinak kell kezdeményezni. (Egyébként ezt mind a mai napig így is vallom.) Szóval hűségesen vártam, a srácok felvegyék velem a kapcsolatot, ők írjanak nekem először, ha már úgyis tetszem nekik.

A fotók közül – nyilván – a túlretusált verziót választottam, mivel biztosra vettem, azon tuti jobban nézek ki. Jóllehet ez egyáltalán nem volt fair a srácokkal, de mindenképp szerettem volna, ha legalább egyikük elhív randizni. Akkoriban még randizni akartam, nemcsak találkozni. Szóval görcsösen ragaszkodtam a megszerkesztett képeimhez, amelyeken általában csak az arcom volt látható.

Egész alakos fotókat nem töltöttem fel az adatlapomra, s nem is küldtem szívesen, mivel tinédzser koromban sok plusz kiló volt rajtam, és rettegtem attól, a pluszok miatt visszavonulót fújnak a pasik. Ezt a témát már néhány bejegyzésben körbejártam, így ha még nem olvastátok azokat, Kedveseim, most megtehetitek: Összeköltöztem az Akaraterőmmel, Tizenkétszer erősebben hittem magamban – Egy sikertörténet glazúrmentes köntösben.

Naiv és önbizalom-hiányos fruskaként már attól elaléltam, ha valaki azt írta, „ olyan szép vagy”. Értitek, írta… nem mondta. Ha visszagondolok azokra az évekre, fogalmam sincs, miért elégedtem meg azzal a helyzettel. Eszembe se jutott változtatni. Pontosabban: a gondolat maga megszületett bennem, viszont évekig nem tettem érte semmit sem. Majd a naiv fruska szép lassan felcseperedett, elkezdett hús-vér férfiakkal is találkozni, meg randizni, s nem ragaszkodott az online ismeretségekhez. A filterekkel eladott „valósághoz”…

Onlányként elég volt egy jól megszerkesztett kép, s máris tele volt a postaládám. Kezdtem elhinni, valóban kapós vagyok. Sőt, egyszer megvádoltak azzal az egyik társkereső oldalon, fake vagyok, mert tuti, nem én vagyok a képen. Mivel túl jól néztem ki rajta, és lehetetlen, hogy az a fotó engem ábrázoljon. És ez tényleg így volt.

Most így a sokadik online társkereséssel foglalkozó bejegyzésem után nyomatékosan leszögezem: sosem voltam „olyan” lány. Az „olyan” jelző értelmét pedig a fantáziátokra bízom.

Én csupán találkozgattam, néhanapján pedig randizgattam srácokkal, akik egyébként rohadtul tetszettek nekem, aztán (valahogy) alakult a sztori. És sosem voltam az egyéjszakás kalandok híve. Azért ezt szögezzük le még egyszer. Pont.

Tehát az internetes kapcsolattartás tekintetében még mindig Onlány vagyok, viszont a társkereséshez kapcsolódó Onlány korszakomat már lezártam.  

S ahelyett, hogy összeszámolnátok, hányszor szerepel a jegyzetemben az Onlány szó… nézzetek körül egy kicsit Szelfifalván!

Hátha találtok ott egy ismerős arcot.

(Fotó: We Heart It)

Ja és Nick Carterről se feledkezzünk meg: