Sosem tudtam szépen írni, de mindig volt mondanivalóm. Általában bal kézzel. Amúgy a határozottság, a céltudatosság és az önkifejezés mesterhármasa négy hónapja befészkelődött a mindennapjaimba. Persze kételyek nélkül. Enna megmondja a frankót.

Huszonnégy év alatt számtalanszor hallottam, bal kézzel kifejezetten csúnyán írok és olvashatatlanul, jobb kézzel meg nem tudok, egyébként bla-bla-bla. Mindezt sokáig személyes sértésnek vettem, majd láttam benne valamit. Mondjuk egy lehetőséget.

Szóval… nem tudom szépen elmondani. Hát leírom csúnyán.

Sosem tudtam szépen írni, de mindig volt mondanivalóm

Amióta az eszemet tudom, írok. Sosem tudtam szépen írni, de mindig volt mondanivalóm. Általában bal kézzel. Máskor meg hevesen játszom a karakterszámmal. Négy hónapja. És glazúrmentesen.

Tavaly nyáron egyre erősebben éreztem, valami nem kóser, lehetne jobb, sőt egészen boldogabb is az életem. Feltéve, ha képes vagyok hinni magamban és a sikereimben. Na meg tenni is ezért. 

Enna megmondja a frankót

Öt hónappal ezelőtt kezdtem el diétázni, majd eltelt egy hónap, s elindítottam a személyes blogomat is, az Enna Megmondját. Attól a naptól kezdve erősebb lettem, s a határozottság, a céltudatosság és az önkifejezés mesterhármasa befészkelődött a mindennapjaimba. Persze kételyek nélkül. A sikertörténeteim fejezetei pedig folyamatosan íródtak. És fáradhatatlanul íródnak.

Az Enna Megmondja gyökeresen megváltoztatta az életemet. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem vártam többet a megfelelő pillanatra. Saját példámon tanultam meg,  a majdok sosem vezetnek sikerhez. Szóval október kilencedikén a kezembe vettem az irányítást. Nem kerestem bűnbakot, miért nem sikerülnek úgy a dolgaim, ahogy én azt szerettem volna… Egyszerűen csak elkezdtem írni a sikertörténetem fejezeteit.

Én, aki a kisebbségi komplexus éllovasa voltam, sokszor éreztem, a világ ellenem van. Tulajdonképpen emiatt zárkóztam el a Lehetőségek elől. A Lehetőségek hiába kopogtattak, helloengedjmárbe, én nem nyitottam ajtót. Féltem. Rettegtem, nem leszek elég jó a feladathoz, kudarcot vallok, s „meg sem érdemlem” az elismerést, a sikert és a boldogságot. Így ostoroztam magamat. Ezért nem jelentkeztem (hamarabb) mesterképzésre, ezért nem találtam „megfelelő” munkát, ezért tettem egy óriási kerülőt a tanulmányaim során. És még hosszasan sorolhatnám… de azért azt hozzáteszem: semmit (!) sem bántam meg. Ha lehetőségem lenne változtatni a múltban történteken, szemrebbenés nélkül állítom, nem élnék vele. Amikor a tükörbe nézek, látom azt az embert, aki minden egyes nap küzd a céljaiért. Látom azt az embert is, aki szentimentálisszőke hangulatban közli mondanivalóját, s fáradhatatlan vággyal nyúl minden egyes témához, mert tudja… erre született. Arra született, hogy írjon. Glazúrmentesen.

Ehhez a csodálatos felismeréshez szükségem volt különböző önfejlesztéssel kapcsolatos könyvekre, videókra, illetve a közösségi oldalak motivációval kapcsolatos tartalmaira is. Ez azért fontos, mert mindenhonnan inspiráló gondolatok zúdulnak rám… és ez a nehezebb pillanatokban erőt ad.

Én nem szégyellem azt, hogy a könyvek életem részei. És azt sem, nemcsak Facebook/Instagram/Twitter posztot olvasok… szerintem tényleg fontos az önfejlesztés és a magunkba való folyamatos invesztálás. És a hit – mindezekben. 

A glazúrmentes valóság

Miután átvettem a diplomámat, s ott álltam a nagybetűs élet előtt, olyan felelősségérzet lett úrrá rajtam, amely szinte már megfojtott. Úgy éreztem, kötelességem megfelelni másoknak és az elvárásaiknak, mivel mégiscsak van egy diploma a kezemben… Aztán megrekedtem. Ez a szó tökéletesen szemlélteti a glazúrmentes valóságot. Rohadtul megrekedtem. Eszeveszettül küldözgettem mindenfelé az önéletrajzomat, történjen már valami, hiszen muszáj írnom valahol. Rágörcsöltem az egészre, és ezért nem értem el semmilyen eredményt. Aztán teltek-múltak az évek, volt néhány „pályamódosításom”, majd elkezdtem tényleg hinni magamban. Végre képes voltam elhinni, ugyanolyan értékes ember vagyok, mint a többi. Nem vagyok kevesebb azért, mert néhány plusz kiló van rajtam, és nem vagyok több azért, mert elvégeztem két iskolát és diplomás lettem. Megtanultam élvezni a pillanatot, és ha egy idegen/ismeretlen/új társaságba kerülök, nem nyaggatom a barátaimat amiatt, hogy húzzunkmárelinnen. Nyitottabb, magabiztosabb és céltudatosabb vagyok, mint valaha. És ez baromi jó érzés.

Ha azt hinnétek, ezt már képtelenség fokozni…ó, dehogy képtelenség! Mivel ez a bejegyzés is az inspirációra fókuszál, így szeretnék nektek néhány olyan üzenetet átadni, amelyet ti magatok is hasznosítani tudtok. Kedveseim, én nem akarom megváltani a világot! Csupán van egy sikertörténetem, különböző fejezetekkel. A személyes tapasztalataim pedig nektek is segíthetnek. Például hinni magatokban. Például határozottabban indítani a hétfőt, kevesebb panaszkodással. Vagy például… ez a bejegyzés nyújthat valamiféle kapaszkodót, hiszen minden lehetséges, ha tényleg hiszünk benne.

Szóval az alapképzés után kacérkodtam a mesterképzés gondolatával. Viszont elhitettem magammal, úgysem vennének fel. (Ilyen hozzáállással tényleg nem vettek volna fel, ebben biztos vagyok.) Ahogy néhány sorral feljebb már említettem, volt néhány „pályamódosításom”, amelyek jelentősen formálták a személyiségemet, de… legbelül mégis visszavágytam a régi közegbe. Abba a régi közegbe, ahol írok, a sajtóműfajok között barangolok, a könnyed témák társaságában alkotok, és a legfontosabb: önmagam lehetek. Az írás számomra önkifejezés, legyen szó újságírásról, vagy blogolásról. A sorokban pedig a szívem-lelkem benne van. 

Na, de visszatérve… akkoriban nem hittem a sikereimben. Viszont három, akadályokkal teli év után erőre kaptam, és tiszta gondolatokkal, pozitív hozzáállással felvételiztem. Mesterképzésre. Én még mindig nem hiszem el… nem hiszem el, de sikerült, felvettek. Annyira akartam, annyira vonzottam magamhoz a gondolatot… Tulajdonképpen semmi mást sem szeretnék jobban, mint írni. (És most elmorzsoltam egy könnycseppet. Szentimentálisszőkén.) Amúgy oké, ez csak egy mesterképzés, s csak egy sikeres felvételi, de nekem ennél sokkal többet jelent. Egy óriási pipát a célfüzetemben.

Meg egy baromi nagy igent a boldogságra.

(Fotó:We Heart It)

Egyébként ha van egy sikertörténetetek nektek is, Kedveseim, és szívesen megosztanátok azt velem, akkor az ennamegmondja@gmail.com-ra elküldhetitek. És biztosak lehettek benne, örömmel fogom fogadni. Meg olvasni.