Mivel a kávészünetemből – szigorúan kettő tétel között –  maradt még negyed óra, így próbálom hasznosan (?) eltölteni azt a kevéske kis időt. Így mégiscsak értelmesebbnek tűnik, mint bámulni kifelé az ablakon, várva a hóesésre, a jó jegyre, meg a csodára. Bemutatkozom kettő pont nulla.

Kérdem én: milyen csodára várhatok huszonnégy évesen, festett szőkén, egy kényelmes (bőr)fotelben üldögélve, vizsgaidőszak előtt, cukormentes, mogyorókávét kortyolgatva? Aki tudja a választ, kérem, írjon Instagramon egy „direkt”’ üzit, köszönöm.

Ha már itt tartunk, egy kicsit fázom is. Itt, Buda szívében, vagyis csak hiszem, hogy ott vacogok. Sose tudtam tájékozódni és nem születtem GPS-nek sem. Ezt be kell vallanom.

És azt is, hogy megváltoztam. A blog pedig velem együtt formálódott.  

Előző Bemutatkozásomban arról írtam, hogy „segítek, s támaszt nyújtok a tömegközlekedés – néha kínos – perceiben”. A pontosítás kedvéért, utólag hozzáteszem:  a segítségnyújtás a kábé öt perces, szarkasztikus, glazúrmentes, #yolo tartalmakra vonatkozott, értem ezalatt a „napimém” rovat képeit, vagy a „tíz” kegyetlenül misztikus cikkeit.

Őszinte kitárulkozások: pipa, Források: nézőpont kérdései, Tippek és Hogyanok: kicsit más irányt vett a történet.  Na, de mégis milyet?

Ennek apropóján gyűltünk össze, itt az Enna Megmondja felületén, hogy ezúttal tiszta vizet öntsek a pohárba, s aki még szomjas, annak töltsek még – egy kicsit.

Tulajdonképpen most kezd számomra körvonalazódni, hogy mit is mondok meg – igazán. Ígértem minden jót, piros alma, mogyorót, de az a helyzet, hogy másfelé sodort az utam. A legelején túl sok mindent szerettem volna megosztani veletek, így abba a bizonyos „zsákba”, esetleg „puttonyba” nem fért el minden témájú cikk. Ezért szelektáltam az információk, topikok között. Igazából „csak” féltem attól, hogy belefulladok a részletek tengerébe.

De megtanultam úszni. Megtaláltam a közös nevezőt úgy is, hogy sosem voltam reál gondolkodású – kérdezzétek csak meg a matematika tanáraimat. Nemhiába diplomáztam újságíróként. Újságíróként.

A blogolással tulajdonképpen kétféle célom van, volt, lesz: az egyik az, hogy kendőzetlenül, glazúrmentesen – atyaég, még mindig mennyire tetszik nekem ez a szó – irkáljak nektek arról, hogy mi a módi az online világban, mi újság a lájkok sűrűjében, vagy csak szimplán mémek formájában görbe tükröt mutassak.

Esetenként görbe szelfit. Szarkazmussal átitatott, mély kritika fogalmazódik meg minden egyes általam feltöltött bejegyzésben, arról nem is beszélve, hogy hashtag-ek nélkül hamisnak tűnik minden kijelentés(em).

Másrészről pedig útmutatót akartam mutatni. Pozitívan, boldogan, ahogyan én is élem a mindennapjaimat. Igaz, ezt még nem tudtam igazán átadni, de közhelyszótár elő: ami késik, nem múlik. Nem sietünk sehova, Kedveseim.

Lassan eltelt két hónap: kicsit átgondoltam a struktúrát, megreformáltam a tematikát, gondolataim szárnyra kaptak itt-ott…

… keringtek ide-oda, majd megszületett a kettő pont nulla.

A vége meglehetősen fellengzősre sikerült, de rímelt. Ti, kik épp most olvastok, megérdemelnék egy szerény tapsot, nemde?

Kizárólag guglibarát verzióban.

Barátsággal,

Enna

Bővebb végszót, most rögtön!