Szia, Nati! Hogy érzed magad így huszonnégy évesen? Sokszor köszönnek neked „csókolom”-mal? Gondolsz még a kedvenc (felolvasott) mesédre, a Vadhattyúkra? Eszel még jóízűen Anyu főztjeiből? Hiszel még abban, hogy az írásból fogsz megélni? El tudsz már szakadni a Biztostól? S elindultál az önállóság felé vezető rögös úton?
És még folytathatnám a sort. Gyerekkori énem őszintén kérdez, s én folyamatosan elzárkózom a válaszadástól. Jöhetnék a mézes-mázas körítéssel, jobb esetben cicomával, de az igazság az, hogy akarva- akaratlanul megváltoztam. Az évek alatt szerzett tapasztalatok, az öröm-bánat széles skálái, barátságok és szerelmek egyvelege, mind-mind formálták azt a személyt, aki ma a tükörben visszanéz rám.
Igen, én is hibázhatok. Közhelyszótár elő, majd lapozz az első oldalra: tévedni emberi dolog, bla-bla. Szóval a kis Nati értetlenül nézne, ha elmesélném neki, mi is történt velem az elmúlt években. Vagyis: még mindig nehezen cserélem le a régi zárakat, rettegek az ismeretlentől, az újdonságtól, ugyanakkor a bőrömön tapintom annak varázsát, igyekszem folyamatosan kilépni a komfortzónámból, s ezáltal megannyi olyan csodát átélni, amelyről nem is hittem volna, hogy képes lehetek rá. Lásd, a nagybetűs diétám. (Ám szerencsére ismerem a csalónapok fogalmát is.)
Írás. Csupán öt betű, de nekem ennél jóval többet jelent. Önkifejezési módot, amely már gyerekként rabul ejtett: versektől a novellákig. S ahogy teltek-múltak az évek, belekóstolhattam a cikkírás gyakorlatába. Tehát: igen. Hiszek abban, amit szívvel-lélekkel csinálok. A kulcsszó pedig a szenvedély.
(És a „csókolom” elhagyható, mivel szerves részét nem képezi a párbeszédeimnek.)
Szóval gyerekként egy másik, berendezett világot álmodtam meg magamnak. A forgatókönyvet természetesen én írtam, a szereplőket én mozgattam, s a világomban én lettem volna az aranyhajú hercegnő. Ám túl sok az „én”-ből, és kevesebb a rendezetlen valóságból.
Ez nem Grimm-mese. Csak egy kislány vallomásai, aki időközben felnőtt nővé cseperedett.
És néha találkozik egy régi ismerőssel.
