Eljött a pillanat. Bemutatkozol, beismered, hogy igen, neked is vannak hibáid. Belátod, nem jó egyedül, még egy kicsit sem. Garantálod, hogy együtt lesztek jóban-rosszban, majd miután lehull a függöny és készülődsz a második felvonásra, az immár megszokott maszkot lerántod magadról. Azt az álarcot, amivel a külvilágot jutalmazod. És magadnak adsz egy pofont.

Eltűnnek a tőmondatok, a bizalom és az érdeklődés karöltve érkezik. Úgy döntesz, hogy a magad köré épített falakat – mert minden sérülésnél rátettél egy tömböt – lerombolod, persze nem azonnal, azért hagysz valamit a régi énedből is. Látod a leendő jóbarátodat, akinek csillog a szeme minden egyes mondatodnál. Már a kezdetek kezdetén tudta, hogyan fogod befejezni a mondandódat. És idővel kiderült az is, hogy a folytatást is ismeri.

Napjaid forgatókönyve írott és íratlan szabályokat fogalmazott meg. Az írója néhol te magad vagy, másutt pedig tudat alatt másnak átadod az irányítást. Te sem tudod, hogy mitévő legyél, de abban biztos vagy, támogat. Ő, a barátod.

Az igazi lelki támasz, aki nemcsak kapaszkodót nyújt, de utánad kiált, ha rosszul cselekszel. Ha pálfordulás következtében fogalmad sincs, hogy merre, ő azt mondja: tovább. Előre, néhol meg-megállva, de határozottan. Bizalmasod támogat, önzetlenül segít, illetve feltétlen szeretetet kölcsönöz a mindennapjaidba.

Egyszer csak vissza. A kezdetekhez. Amikor az előre legyártott gondolatmenetek követik egymást, és elfelejtem, hogy miért is kezdtük ezt az egészet.  Akkor Te emlékeztetsz: a közösen átélt pillanatokra, az örömre, a bánatra, a sikerekre, a kudarcokra. Ez egyes szám, de a többes szám tettért kiált. Na meg érzelmekért.

Az igaz barátod tudja, hogy ezentúl jó lesz. Még jobb.

És te elhiszed.

Kisujj-eskü.