Egy szeptemberi délutánig fogalmam sem volt arról, milyen érzés igazán boldognak lenni. Fél évvel ezelőtt egy olyan nő voltam, aki szívesen hivatkozott a „nem tudom”-ra, és folyamatosan azt szajkózta, „majdleszvalahogy”. Az is én voltam, aki inkább elmenekült a problémák elől, minthogy megoldást találjon azokra. Majd beláttam, ez így rohadtul nem jó nekem, és kezembe vettem az irányítást. Szóval ez a boldogságom sztorija.
Fél évvel ezelőtt nem tudtam, milyen érzés igazán boldognak lenni. Akkoriban egy olyan nő voltam, aki azt hitte, a nagybetűs boldogságot másban találja meg, mindezt úgy, hogy nincs önbecsülése, és folyamatosan másokhoz hasonlítja magát. Meg a „boldog” életét. Az is én voltam, aki inkább hivatkozott a jól bevált „nem tudom”-ra, minthogy felelősségteljesen döntést hozott volna. Tudod, rettegtem attól, a döntéseimmel fájdalmat okozhatok másoknak, ezáltal stresszes(ebb) szituációkat generálok, a konfliktushelyzetekről pedig nem is beszélve. Ezért jobbnak láttam elfutni a probléma elől, minthogy találjak rá valamiféle megoldást. És ez így ment egy reményekkel teli, szeptemberi délutánig.
Ja és majdleszvalahogy. Folyton folyvást ezzel nyugtattam magam, hiszen ez is ugyanúgy bevált, mint az a bizonyos „nem tudom”. Persze egyik sem juttatott el a nagybetűs boldogságomig. Noha a szívem mélyén éreztem, valami nagyon nem kóser, mégsem változtattam rajta. Mert nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kezembe vegyem az irányítást. Na, de mit is értek az irányítás alatt?
Például azt, hogy első lépésként beismertem, még ha rohadtul is fájt, tényleg (!) nem éreztem jól magam a bőrömben. A magamról alkotott véleményem megkeserítette a mindennapjaimat, állandóan ostoroztam magamat. Önbecsülésem… na, az, nem volt. Tulajdonképpen ez volt minden kudarcomnak a forrása, legyen szó magánéletről vagy karrierről.
Ébren álmodtam. Ezzel nem is volt gond, mondhatni „vegetáltam” jópár évig, majd idővel jöttek az erősebbnél erősebb pofonok. Jelzésként, mert vegyem már észre, ez így rohadtul nem jó, és ideje a saját életemet élni. Nem pedig másét, mondjuk egy amerikai lávsztoriban „vegetáló” lányét, aki vár a hercegére, majd az ő életében, nagyjából másfél óra elteltével, jön a happy end – a szerelemmel karöltve. És nekem korántsem volt ilyen egyszerű a helyzetem, de legalább azt már beláttam, a happy end csak és kizárólag akkor érkezik, ha én teszek is érte. Csakis én.
Aztán megismerkedtem az önfejlesztéssel, illetve szép lassan nyitottá váltam az új fejezetekre. Azért használom a fejezetek szót, mert úgy gondolom, az élet egy könyv, és mi írjuk azokat a fejezeteket. Persze, ha van elég bátorságunk ahhoz, hogy tollat ragadjunk, és olyan tartalommal töltsük meg a lapokat, amelyekre büszkék lehetünk.
Ezzel a kifejezetten glazúrmentes és inspiráló bejegyzéssel egy képet szerettem volna mutatni arról, hogy fél évvel ezelőtt egy teljesen más nő voltam. Egy olyan nő, akinek nem volt önbecsülése, aki állandóan menekült a problémák és a konfliktusok elől, illetve az a nő is én voltam, aki idővel belátta, ez így rohadtul nem jó neki. Aztán ragadtam egy tollat és írtam egy új fejezetet. A nagybetűs boldogságomét.
(Fotó: Innen)
